Maros és Olt

„…Az Olt szilajul vágott a hegyeknek…”

„…Az Olt szilajul vágott a hegyeknek…”

„Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég.Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. … A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha. – Hol van az édesapánk? – kérdezték a leányok.… messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma. Ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. …

Megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintette aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten két- felé. …. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: “Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.”

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját: – Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is. – Ó, vígy el engem is – esdekelt Olt –, hadd látom meg édesapámat! Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki … szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad. – Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! – zokogott Maros és Olt. Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…”

Benedek Elek

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!

A bejegyzés kategóriája: Benedek Elek
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Maros és Olt bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. David szerint:

    Köszi ,hogy leírtátok a mondát.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>